Öhi 4 éves koráig nem volt autónk, szóval ahová nem tudtunk elgyalogolni, oda biciklivel mentünk vagy vonattal. Füles a vonatot utálja, retteg tőle (ami érthető, előéletét tekintve), szóval egy idő után nem forszíroztuk, a bringára meg nem tudtuk felkötni a gyerekülés mellé, úgyhogy bár sokat sétáltunk vele, de csak addig jutott, amíg mi el tudtunk vele gyalogolni, mondjuk a tópartig vagy a határba ki. Autóban meg leginkább csak akkor volt, ha állatorvoshoz kellett vinni. Szóval mikor lett autó, akkor eleinte eléggé gyanakodva ült bele. De aztán mikor egy idő után rájött, hogy ha beültetjük, az azt jelenti, hogy megyünk a giga élményparkba az ERDŐbe, vagy egyéb izgi helyre, valami susnyásba ami tele van mindenféle izgalmas szagokkal, na azóta lelkes autózó. Ha megyünk a kocsihoz és ő is fel van kantározva, már alig várja, hogy kinyissák az ajtót, pattan is be elsőként, délcegen trónol a gyerekülés kellős közepén széles vigyorral, amitől persze a két gyerek transzba esik. Itt is csak azért vág megszeppent pofát, mert Öhi agyondédelgette már a csodálatos Kutyahölgyet.
